A Nagy Mű létrehozása

A különféle alkimiai szövegeket összegyűjtő Musaeum Hermeticum 1625-ben jelent meg először. A mű második kiadásából (1678, Frankfurt) származik a mellékelt metszet: a Nagy Mű létrehozását jelképezi – az alkimista mikrokozmoszának és az Úr makrokozmoszának találkozását.

A felső részben, a tertragrammatonban találjuk az Úr nevét, körülötte bolygók, csillagok, angyalok. A metszet alsó része a földi világ ábrázolása: balra a nappal, a világosság, jobbra az éjszaka, a sötétség. A bal oldali férfialak Ádám, jobb kezében a Nap, az arany jelképe. Jobbra áll Éva, egyik kezében a Holdat, az ezüst szimbólumát, másikban szőlőfürtöt, a termékenység jelképét tartva.

Mindketten az alkímiai műveleteket – mint egészet – jelképezik, kezük ezért lánccal a mikrokozmoszhoz kapcsolódik. Középen Hermész kertje; a fákon a hét fém jelével. Az elemek közül a tüzet és a levegőt balra lent a főnixmadár, a vizet és a földet pedig jobbra a sas jelképezi. Középen kéttestű, egyfejű oroszlán: a két kén vagy a kvintesszencia fúziójának jelképe. Mintha rajtuk állna az alkimista, aki a világosságot és a sötétséget köti össze. Közvetlenül a feje fölött fa áll az arany jelével – mintha a fejéből nőtt volna ki – ez köti össze a mikrokozmoszt a makrokozmosszal; a kettő között az alkimista a kapocs.

A kép a leírtaknál sokkal gazdagabb jelentéstartalmat hordoz, de talán ennyiből is látható, hogy az ábrázolás célja ugyanaz, mint a korabeli szövegeké. Ezekben a szavak sosem szokásos jelentésükben álltak; a rejtélyes és szimbolikus beszédmód valamiféle mögöttes értelmet próbált közvetíteni. Az alkimisták nemcsak a képeket, de a szavakat is allegorikus értelemben használták. Filalétesz például így definiálja a higanyt:

A higany a házunk kapujában áll, a higany a balzsamunk, a mézünk, olajunk, vizeletünk, májusi harmatunk, anyánk, tojásunk, titkos tűzhelyünk, kemencénk, igaz tüzünk, mérges sárkányunk, ellenmérgünk, erős borunk, zöld oroszlánunk; a higany Hermész madara, Hermogenész lúdja, kétélű kard az élet fáját őrző kerub kezében; igazi, tikos edényünk és a bölcsek kertje, ahol a Nap kél és nyugszik...

 

 

A leírásban nyoma sincs a kémiának, gazdag azonban filozófiai, vallási és misztikus utalásokban. Ez érthető, hiszen a tizenhatodik és tizenhetedik században az alkímia szöges ellentétben állt Arisztotelésszel és a Szentírás korabeli értelmezésével. Az alkímia nyelve szándékoltan anti-skolasztikus, anti-arisztoteliánus volt, gyakran fordultak régi és elfelejtett nyelvekhez, például a hieroglifikus egyiptomihoz.

(M. Beretta: The Enlightment of Matter, Science History Publications, 1993)