Az ún. Attila-kard palmettamintás díszítésű markolata (Szelényi Károly felvétele) Bécs, Kunsthistorisches Museum

Attila kardja

Priskos rétor és Jordanes említik, hogy Attila feltalálta a had istenének szentelt és sok század óta elveszett kardot, melyhez az a hit volt füzve, hogy a ki birja, az egész világ urává lesz. A kardot egy pásztor találta meg, ki észrevette, hogy egyik tehene sántikál s a vér nyoma után menve, egy a földből kiálló kardra akadt, melyet kiásott és Attilának vitt el. (Priskos, Bonni kiad. 201 - Jordanes, Closs kiad. 93-94, 129-130 l.) A kardról egy későbbi német krónikás, aschaffenburgí Lambert (Pertznél VII. 185.), azt mondja, hogy a magyar királyok birtokában volt, Salamon király anyja azonban 1071-ben a bajor Ottónak ajándékozta, mert a kard szerencsétlenné tette, aki viselte. A kard tisztelete régi szkitha szokás (Hérodotos IV. 52), valamint megvolt a rokon szarmatáknál is, kiknek egyik ágáról az alánokról irja Ammianus Marcellinus (XXX. 2.), hogy náluk nincs egyház vagy hasonló szent hely, csupán meztelen kardot szúrnak barbár szertartások közt a földbe s azt tisztelik Mars gyanánt. Egy ilyen kard kerülhetett tehát Attila birtokába, miről az udvarában megfordult Priskos beszél. Hogy a magyar királyi ház birtokában volt-e olyan kard, melyről azt hitték, hogy Etele kardja: nem bizonyos. Igaza van Hunfalvynak (Magy. Ethn. 299.), hogy egy ilyen kardot a nemzet legszentebb ereklyéjének tekintettek volna s nem igen hihető hogy a mondákban emléke ne maradt volna. Mindamellett az alán szokásnak van valami nyoma. Ilyesmire emlékeztetnek legalább azok a XIII-XIV. századbeli kardok, melyeket a székelyföldi erdőségekben több helyen, mind a Bodzán, Páván, Dálnokon stb., a földbe szúrva találtak minden egyéb melléklet nélkül. Mintha utolsó maradványai volnának ezek a régi kardtiszteletnek, mely a szkitháktól és szarmatáktól egyéb kelet-európai néptörzsekhöz is elhatolt.

Forrás: A Pallas Nagy Lexikona
             http://mek.oszk.hu/00000/00060/html/008/pc000834.html#2

Móra Ferenc: Az Isten kardja

Attila már az új hazában volt, mikor egyszer különöset álmodott. Azt álmodta, hogy meghasadt az ég, leszállt belőle egy ősz öregember, s egy kardot kötött a király oldalára. De nagyon különös kard volt az. Arany a markolata, s az volt a legkülönösebb, hogy amint a kardot kezébe vette, egyszerre maga előtt látta az egész világot, rengeteg erdőket, végtelen tengereket, fényes városokat, rettentő hadseregeket. S ahogy megsuhogtatta a kardot a világ négy tája felé, hát az erdők meghajoltak, a tengerek meghasadtak, a városok lánggal égtek, a hadseregek földre hulltak.

- No, ez különös álom volt. Ugyan mit jelenthet? - tűnődött a király, s magához parancsolta tanácsadó papjait, a táltosokat, hogy fejtsék meg álmát.

- Nem nehéz ezt megfejteni, nagyúr - mondja a legöregebb táltos. - Azt jelenti ez, hogy Isten a maga kardjának mását adja neked, s te azzal hatalmad alá hajtod az egész világot.

Abban a szempillantásban suhog az ajtófüggöny, s az őrt álló vitézek egy pásztorfiút vezetnek a király elébe. Különös kard volt a fiú kezében, aranymarkolatú. Odanyújtotta a királynak.

- Hol vetted ezt, te fiú? - kérdi ámulva Attila.

Leborul a pásztorgyerek a földre, szava akadozik.

- Ahogy ma hajnalban nyájamat terelgettem, uram királyom, észreveszem, hogy sántít a fehér üsző, és véres nyomot hagy a lába. Körülnézek, mi szúrhatta meg ezen a selyemfüvön? Hát ennek a kardnak a hegye állt ki a földből. Odamegyek, ki akarom húzni, láng csap ki belőle. Ijedtemben elszaladtam, és csak messziről néztem, hogy lobog lánggal a kard. Egyszerre aztán ellobbant a láng, s mire odaértem, már kint volt a földből az egész kard, ott feküdt a füvön. Fölemeltem, és elhoztam neked, nagyúr, mert téged illet!

- Ez az Isten kardja! - kiáltották a táltosok.

Attila pedig felnézett az égre, suhintott a karddal keletre, nyugatra, észak felé, délnek, és ezt mondta hozzá:

Csillag esik, föld reng: jött éve csudáknak!
Ihol én, ihol én, pőrölyje világnak!
Sarkam alá én a nemzeteket hajtom:
Nincs a kerek földnek ura, kívül rajtam!

(Idézet Arany János Buda halála című elbeszélő költeményéből.)

Forrás: http://mek.oszk.hu/00900/00973/00973.htm#3

Hadúr:

Magyar mitológiai alak, amely Vörösmarty Zalán futása c. eposzából vált közismertté. Eredeztetése és értelmezése többrétű. Gálos Rezső irodalomtörténész szerint ezt a "legfiatalabb istenséget" Aranyosrákosi Székely Sándor teremtette meg A székelyek Erdélyben c. eposzában (1823): "Haddúr' kedveltje hősek! / Haddúr áldá meg rontó fegyvereinket; / Haddúr kedve, hogy itt hanyatt választva maradjunk." Jókai A magyar nemzet története c. művének az ősi vallásról szóló fejezetében perzsa eredetet feltételez. Értelmezésében Hadúr a pogány magyarok hitvilágában a Nap, a tűz, a háború isteni megtestesülése: "...a zend hit Adurja volt-e azon Hadur, kinek képében - őseink - napot, tüzet vagy háborút imádtak?" (>Ahura Mazda).

* A XIX. sz. eleji műveltségben fontos szerepet játszó antik hagyományban is találunk párhuzamot. A hun-magyar mondavilág egyik eleme, az Isten kardja szorosan kötődik az antik hadistenhez; eszerint Mars kardja >Attila királyhoz, majd >Árpád nemzetségéhez került. A kapcsolat létrejöttét elősegítette, hogy számos antik történetíró megemlékezett a szkíták Mars- és kard-kultuszáról (>kard); a középkori krónikások a szkítákat tartották a hunok elődeinek. A "Hadak Istene" elnevezés már Csokonai Vitéz Mihály Árpádiász-töredékében is szerepel: "Rettentő hadakat, vért és egy nemzeti szörnyű / Bajnokot énekelek s a bús Hadak Istene bátor / Hét fő hadnagyait." A "Hadúr" mellett Vörösmarty is többféle névváltozatot használ a Zalán futásában: "Kardja Hadistennek, mellyet bámulva emelt föl"; "...ott fenn / Lát, 's igazán vet sort a' nagy hadak' istene." Vörösmartynál ez a mitologikus figura nemzeti istenként jelenik meg, aki a magyarságot segíti. Ellenfele Ármány, a perzsa vallás gonosz istenségének, Ahrimánnak magyar megfelelője, akinek ereje a jó istenség hatalmával szemben megtörik (>Ahrimán/Ármány). * A kard csodás előkerülésének mitikus történetét a festészet is megörökítette: pl. Iványi Grünwald Béla: Isten kardja (1890, Bp., MNG). Ady A szétszóródás előtt c. versében Jahvéhoz hasonló, népe vétkeit büntetéssel megtorló istenségként említi: "Hát népét Hadur is szétszórja: / Szigorúbb istenek ezt így szokták."

Forrás: Pál József - Újvári Edit : Szimbólumtár
             http://www.bkiado.hu/netre/Net_szimbolum/Szimbolumszotar.htm